A magyarok ősei az Ural lábánál éltek lovaikkal együtt, akiket a kor leghíresebb lovas nemzetségének tartottak a művelt európaiak. E korból származik a közmondás: „Lovat, fegyvert és asszonyt ne bízz rá senkire!” A magyarok a honfoglalást követően Európa-szerte ismertek voltak nyilaikról és híres gyorsaságú kitartó lovaikról. Már ebben az időben megjelent a história szerint a lovak központosított tenyésztése. A keresztény állam megalapítását követően I. Szent István királyunk nagy gondot fordított a lovak tartására és tenyésztésére. Ennek legjobb példája, a közel ezeréves múltra visszatekintő ölböi tenyésztés. Kiviteli tiltásokkal és védővámokkal óvták és féltették a lótenyésztést. A kiváló rétek és legelők adta lehetőséggel élve, a középkorban egy-egy ménesben 3000–4000 ló is megtalálható volt. A ló adásvételének alapja az egészség, a hibátlan küllem és a kitartás volt. II. Lajos királyunk a kipróbálás érdekében Kelenföldön rendezett galoppversenyeket (1516–1526).

A török hódoltságot követően a kizárólagos magyar lófajta tenyésztése megváltozott. Az ország három részre szakadt, így a szomszédos nemzetek lófajtái keveredtek a magyar lovakkal. Különösen kedveltek voltak az arab és a magyar lovak kereszteződéséből származó fajták. Kemények, szilárdak, gyorsak, kitartóak és munkabíróak voltak. A nyugati államokban tenyésztett lófajták, a rámás andalúz és berber lovak, valamint ezek keresztezett fajtái sem kerülték el legelőinket, rétjeinket, hegyvidékeinket. Nyugat „királyi kedvencei” nem lettek igazán elfogadottak itthon. A magyar ember számára a ló társ volt a mindennapi életben, a munkában és a háborúban egyaránt. E szoros kötelék miatt alakult ki az a vélemény, hogy az európai háborúkban a magyar lónak és lovasnak nincs párja. Ennek legjobb példája a könnyűlovasság, a huszárság, melynek történelme Mátyás királyunk korától íródik. A XVII. század közepén mélypontra került Magyarországon a lótenyésztés, ebben II. József teremtett rendet. Neki köszönhető a mezőhegyesi és bábolnai ménesgazdaság megteremtése is.

A XIX. század jelentős magyar személyének, a legnagyobb magyarnak, Gróf Széchenyi Istvánnak köszönhetően kerül Magyarországra az angol telivér, mellyel megteremtődött a lovassport és a melegvérű „modern” lovak tenyésztése. Az első galoppversenyt Pozsonyban, majd 1826-ban Budapesten rendezték meg. 1853-ban megalapították a kisbéri telivér-tenyészetet. A hadsereg sem kerülte el a fejlődést. A ló, mely lovasával örökös résztvevője a háborúk zajának, lassan háttérbe szorult. Említésre méltó az a tény, hogy a „legmagyarabb fegyvernem, a huszárság” fénykorát a 18–19. században élte meg. Tizennyolc ezredet és számtalan híres magyar lovas katonát adott a hadseregnek, akik mindig bajtársuknak tekintették a lovat. A modern háborúk kiszorították a lovat a katonai életből. Amíg 1911-ben több mint kétmillió ló volt hazánkban, 1945 őszén alig haladta meg a 300 ezret. A háborút követően a nulláról kezdődött meg a lótenyésztés, melynek számtalan akadálya és ellenzője volt. Ennek ellenére büszkék lehetünk a Nóniuszra, a Furioso-North Starra, a Gidránra, Kisbéri félvérre, a Shagya arab, a Lipicai, az Angol telivér-tenyésztésünkre, mely túlélte a „modern gondolkodás” éveit. Az elmúlt tíz esztendő ismét új lendületet adott a lótenyésztésnek, lótartásnak. Ezer éve nem változott meg az a tény, hogy Magyarország a lótenyésztés, a ló kipróbálása, a lovas turizmus tekintetében a világ egyik legjobb adottságaival rendelkező országa, mely olyan világhírű lovakat adott a lovassportnak, mint Kincsem és Imperiál.

Szűkebb környezetünk, Veszprém megye, talán az ország legszebb és legváltozatosabb lovas környezetével rendelkezik. Nem véletlen, hogy például Kerteskő, Szépalma a lótenyésztés területén az élen jár. Megyénkben található a páratlan szépségű sümegi ménistálló, mely a XVIII. században épült a tenyésztés érdekében. A magántenyészetek, a lovas katona fénykorát idézik azok az emlékek, melyek megyénk katonavárosairól szólnak: Pápáról, Veszprémről, de ide sorolhatjuk a teljesség igénye nélkül Tihanyt, Nagyvázsonyt és mindazokat, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy ismét lovas nemzet lehessünk. A már említett Kisbéri félvér megyénk legismertebb lova, de megtalálható a Lipicai, a Gidrán, az arab Shagya és az Angol telivér is. Ma már egyre több azon kluboknak, vállalkozásoknak a száma, akik tevékenységükkel igyekeznek a ló és ember kapcsolatát ismét feleleveníteni. A népi, nemzeti programok, betyár-, csikós-, huszárbemutatók egyre nagyobb körben terjedtek el, mely lehetőséget biztosít népi kultúránk, hagyományaink megismertetésére.

A bemutatók mellett a lovas oktatás, a gyermektáboroztatás, túrázás, a hetes lovaglás, a csillagtúra, a fogatozás, rehabilitációs gyógylovaglás, a lovassport, a vadászlovaglás egyre nagyobb szerepet kap a tenyésztők körében. Megyénkben szinte egész évben lovasversenyeken mérhetik össze tudásukat a lovasok, díjlovaglás, díjugratás, military és fogathajtó versenyszámokban. Örömünkre szolgál, hogy egyre több hazai és külföldi vendég látogatja lovas rendezvényeinket. Veszprém megye kiemelkedő helyet foglal el a lovas élet területén, mely alapjául szolgál a további fejlődésnek.

S ahogy Jókai mondotta: „S mert bölcs embernek ló való, mert lóvá tesz az ember, de emberré a ló.”